Olyan sok gondolat cikázik néha az ember fejében, máskor meg semmi. Aztán meg  hiába töri a fejét a gondolatok cserben hagyják. Üres feketeség, filozofálás. Ügyes-bajos dolgainkat azonban rendületlenül végezzük. Ezt hívják mindennapi rutinnak.

 

Rutin
gyakorlat, jártasság

Eme szó ezt jelenti, közvetlen környezetemben viszont szürke függöny módjára borul az elmékre. Mint a bújócskázó gyerekek, a lélek elbújik a sötétítő elől s csak a lába hegyét/cipője orrát látni. Vagyis, amit én látok az a jéghegy csúcsa – volna.
A lélek, mint olyan engem meglehetősen érdekel. Kutatom miféle emberek léteznek köreimben, keresem azt, aki hasonlít Rá. A napokban történt velem egy igazán furcsa dolog, melyet most megosztok.
Egy ismerősömmel ücsörögtünk egymással szemben, majd kicsit kiment. A legjobb barátja maradt benn velem, tudni kell erről a barátról, hogy tényleg egy aranyos és jószándékú ember, csak én nem igazán bírom elviselni. Valami miatt. Mikor bejött a bizonyos ismerős csak úgy, hangtalan leült. Visszafordult a képernyő felé. Zavartan járt a tekintete. A barát értetlenül kérdezte, hogy „Történt valami?” mire én: „Szerelmet vallottak neki” A barát hatalmas szemekkel meredt rám. Ő pedig biccentett, és magyarázni kezdte a helyzetet.
A történtekből egyetlen dolgot szűrtem le, vagyis kettőt. Vagy az emberek váltak nagyon vakokká, vagy én váltam iszonyatosan figyelmessé. Hogy melyik a rosszabb, arról fogalmam sincs. Valószínűleg véletlenül trafáltam így bele a mindenség közepébe.

Kíváncsi vagyok, hogy én meddig fogom mindezt a feszültséget elviselni? Jó a tűrőkém, no de nem vagyok végtelenül birkalelkű. Azt mondják a csendes ember kitörésre nagyot szól. Nem szeretnék idegbajt kapni. Még nem.

+++ Feltettem egy új novellát, Tavaszi eső néven fut :)