Nem mondom fura játékot űz az élet az emberekkel. Átlagos „középosztálybeli” család sarja vagyok, így a famíliám akár tökéletes képet is mutathatna a magyar átlagemberről. Leszámítva egy apróságot – mindenki zakkant. Most komolyan, tud nekem bárki egy „teljesen tökéletesen normális” emberre példát mondani? Van egy drágaságos testvérem, aki olyan szinten belemerült a számítógépébe, hogy alig lehet kimozdítani onnét. Van egy csudajófej apukám, aki… atyai kötelességeinek aligha tesz eleget, olyan értelemben, hogy pillanatnyilag istent játszik, mert néhány ember felett dönthet – az agyára ment, és itthon is ezt csinálja. Újabban kevés sikerrel. Van még nekem egy nagyon aranyos, higgadt anyukám is, ő teljesen belelovallta magát ebbe a „minden gyógyszer méreg” dologba, és most vitaminokon tartja fenn magát – mert az a tabi/lötyi nem szintetikus anyag.  És itt vagyok még én, a bezárkózott, hallgatag, rendetlen Én.

Annyi mindent szeretnék csinálni, de főleg: megismerni. A környezetemben élőket, tudni akarom mikor mi jár a fejükben, azt hiszem szerénytelen családfőnkből kiindulva jutottam már évekkel ezelőtt erre a meglehetősen idióta következtetésre. Másokat talán nem érdekel, de én szeretek lélektant és szociológiát olvasni. Szeretem a mindenféle demográfiai adatokat és egyéb statisztikákat. (Tudtátok, hogy a leghosszabb himnusza a görögöknek van, 158 versszak, és a legutóbbi adatok szerint, fogalmam sincs mikori, senki sem tudja végig? Mondjuk, addig álljak fél lábon, míg felmondom ezt a költeményt)

Én a kis hülye, aki egész nap kódokat írok a gépemen, fényképeket csinálok az utcán járva-kelve, rajzokat készítek saját kútfőből, vagy képről másolva ráadásul úgy írok mindenféle dolgokat, hogy közben süteményt sütök sorstársaim részére.

Semmivel sem tartom magam többre, mint egy átlagos ember, kissé antiszociális személyiségnek is tartanak. Vajon az lennék? Nem hiszem. Tény: nem megyek én sehova. Lehet hívni, egyszerűen nem fog összejönni – és nem azért mert nem akarok, hanem mert. Egyrészt. Másrészt: rengeteget tudok beszélni azokkal, akikkel szeretek együtt lenni. Hajlamos vagyok arra a bizonyos szómenésre. De ehhez idő kell, máskülönben nem tudok megszólalni, csak állok és nézek – én a kis hülye – szítom a feszültséget, embernek szemébe nem nézek. Csak mások cipőjét bámulom. Bűntudat.

A végtelenségig tűrök, tényleg, de ha egyszer kiborítanak, vagy csak gyengepontra csapnak akkor elszáll az agyam, és olyankor aztán legyen férfi a talpán az ember fia(vagy lánya, de ő nem lesz férfi… még az én kedvemért sem), aki képes túlélni.

Ilyen egy magyar átlagember. Mindenkinek megvan a maga bogara. Mondom én.