Sötét éjben édes, forró véred csurran oly egyszerűen, miként ajkaid elválnak egymástól, hogy emelt hangon hívj egyet társaid közül – ugyebár ez így ildomos, agonizálás alatt. S miközben piros szádra rácsókol az éjibogár a fátyolos, hamis csillagfényes éjt megtöri egy kósza veres sugár. Oh drágaság, arccal a nap felé, nézd miként válik el nyakad, csupasz vállad körvonala. A halványpiros fény miként csillan meg a szőke pihéken. Miként űzi el kései mulatságunkat e halovány tünemény. Nehogy azt hidd, hogy utolért a végzet – sorsod nem itt végzed.
Hullámzó hideg, habos víz. Illata az orromba száll, ajkam még érzi tested melegét, bőröm leheleted forróságát, hangod – fülemben – összemosódik a morajlás hangjával. A vörös ragyogás lám, itt csillan ni. Sorsunk egyé vált, a tiéd az enyém, az enyém – a tiéd végzete. Lásd, lásd a napfényt, de szemeiden át ez már nem jut el gyönge, bomlott tudatodig. Szívd hát mélyen magadba a levegő illatát, a könnyek sós szagát, a víz árassza el dohányfüstön edzett tüdőd. Lélegzeted eláll, üvegszemeid nem kémlelik többé e szörnyek által uralt világot. Álmodj örökké, te drága, zöld szemed ne hulljon a sárba, vörös ajkad ne érje a földet, karod a betont, ruhád a port.

Kelt:
2011.11.12