Tavaszi eső

Még tizenöt perc – táskám pántját szorongatva ugrottam le a buszról. Mintha más időszámítás volna a járművön és az utcán újra ellenőriztem az időt. Fél nyolc, múlt egy perccel. Nagyjából másfél percig egy helyben álltam azon elmélkedve, hogyha most szépen normál tempóban elindulnék vajon beérnék-e időben, vagy inkább rohannom kellene? Újra az órámra pillantok, újra elszörnyülködök. Még sosem késtem el, most pedig egyből egy sorsdöntő vizsgáról fogok. Tudomásul véve, hogy egy idióta rendszerben élünk, ahol mindenki szadisa barom, mert valljuk be – ők valahol élvezik, hogy jobbra-balra hatalmas akadályokat gördítenek elénk. Mint egy rossz komédiában, zongorát tolnak az ember feje fölé, elvágják a kötelet, azt sem tudod, hogy mihez kezdj, csak állsz az egyre növekvő árnyék alatt, és mire észbe kapsz, hogy ez így nem lesz jó, addigra már ott lebeg a fejed felett.

Fújtatva, trappolva lépkedek, lila tornacipőm felkavarja a hónapos port, s miközben arra gondolok, hogy ennél rosszabb már aligha lehetne, elered az eső. Két dologban biztos voltam: az egyik az, hogy kizárnak. A másik pedig, hogy mire beérek az iskolába, annyira elázok, hogy a pólómból csavarni lehet a vizet, ennek következtében mindenki rajtam illetve a sokat mutató testhez tapadó szerelésemen fog röhögni.

-          Inkább fel se keltem volna! – dühösen belerúgok egy kavicsba, ami felpattan a betonkerítésre onnan pedig egy parkoló autó szélvédőjére röppen. A riasztó azonnal felharsan. – Nesze neked vizsga, itt jövök… – ironikus, hogy pont a vizsgabiztos autóját rongálom. Még egy keserű szájízes kacajt is hallatok. A gaz időmérő szerkentyű már harmincötöt mutat. Szívem szerint visszatekerném egy fél órával korábbra a mutatókat, hogy kellemes lassú sétával beérjek.

Szóval ott voltam a szakadó esőben, csuromvíz hajjal, elázott táskával és immáron sötétkék pólóban szedtem zsibbadó lábaim, nehogy még vizesebb legyek, közben pedig – mint egy megszállott – folyamatosan a karórámat figyeltem.

 A járda mellett orgonabokrok illatoztak, a napokban nyíltak ki szép rózsaszín és fehér virágaik, melyek már szomjazva várták az igazából előre beígért égi áldást. Egy csiga igyekezett átjutni az egyébként keskeny gyalogúton. Mielőtt még bárki összetaposta volna felkaptam és letettem túloldalt a fűbe, ahova remélhetőleg készült. Szivárvány ragyogott a messzi égbolton, szép is volna keresztülmenni alatta, hogy kívánjak valamit, ami valóra is válhat. Nincs túl sok teljesíthető kívánságom, szóval biztos nem tökéletes férfit kívánnék magam mellé. Úgysem lehet olyant még teremteni sem, ha mást nem is legalább egy „Na jó, gyere és írd meg te is ezt a gyönyörűséget!” mondatot szeretnék kicsikarni a vaskalapos, csőlátású és zsarnok emberemből. Álmodozás megint időtlen időkön keresztül, mert ugyebár sietni minek? Túl korán van még a tesztek befejezéséhez, ülni meg a buszon is lehetne.

Befordulok második sarkon, átrohanok a zebrán, a piroson, kicsin múlt, hogy nem lapítottak ki. A sofőr is és én is káromkodunk nagyjából három percig, azután teljesen lecsillapodva kutyagolok tovább.

Már látom a célállomást! Az iskola grandiózus barackszínűre festett falai megtörik az utca jellegzetes stílusát. Itt minden ház olyan egyforma, apró kockaformák, fehérre mázolt falakkal, elöl nagy ablakkal illetőleg széles terasszal. Csúcsos háztetőik bordó cserepei is teljesen egyformán vannak benőve a zöldesfekete mohával. Mindegyik kertjében rózsa és orgonabokor, és ugyanilyen teljes azonosságban egy sárga két fehér nárcisz váltogatják egymást a frontoldalon. Az egyetlen különbség talán csak a névtáblákon szereplő vezeték és keresztnév, bár jobban megnézve már talán csak a házszám az, ami biztosan más. Avagy valaki a szomszédja nevét írta ki. Újra az órámra tekintek, lesöpröm a hideg esőcseppeket a lapjáról, negyvenegy. Már rég vége mindennek. Esélytelen, hogy beérjek. A szivárvány még mindig teljes pompájával, hét színével ragyog. Ha már kések és kizárnak és megbuktatnak, akkor legalább Őt hagy lássam! – Így hangozna a megszállott leány paradoxon kívánsága. Mit keresne ő itt, ha ma nincs dolga erre?

Az utcában lakó embereknek többségének van macskája, néhányan közülük éppen lustán nyújtózkodnak a lábtörlőn. Vigyorgok, majd a számomra legkedvesebb cicusnak intek is, az persze felém se fúj. Visszafekszik a kosarába, és úgy dönt, addig fog aludni, amíg az eső el nem áll. Az időt nézem, már negyvennégy. Lehajtott fejjel, nagyot sóhajtva egy könnycseppet visszafogva nyugtatgatom magam.

-          Bocsánat! – a nagy bámészkodás közben észre sem vettem, hogy más is jár előttem. Most sikerült letaposnom a cipője sarkát.

Szürke farmerjának szára vizes, átlátszó ernyőjén temérdek ép és elfolyt csepp, alig lehet kivenni a túlfélen álló fiatal srác többi részletét. Fehér kapucnis pulóvert visel, haja világosbarna. Ez ő. Vagyishogy, Ő!

-          Semmi baj! – fordul felém kedvesen mosolyogva.

A tökéletesség szinonimáját sikerült épp megtaposni. Fáradt tekintetével végigmér, arca hófehér –éber álom talán. Nem fér a fejembe, hogy miért van itt, tegnap kellett produkálnia. Lemondó sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy újra összeakad tekintetünk, tudatában annak, hogy hamarosan elmegy, s én majd követem őt, akárhová röpítse a sors… szánalmasnak érzem magam emiatt. Ellenben szükségem van a jelenlétére. Mint az orgonabokornak a friss tavaszi esőre.

Bájos kék szemei szikráznak a napfényben, ő nem egyszerűen nem olyan, mint a többi. Az idő már az ő jelenlétével megszűnt létezni. Az sem hatna meg, ha nem engednek tovább, ha a Világ össze is omlana most itt… azonnal… ha vele lehetek – egyetlen pillanatra is, akkor már megérte. Minden veszteségért kárpótolna. És most itt állunk egymással szemben, némán, szótlanul.

-          Egy percre megfognád az esernyőm? – kérdezi örökkön álmodozó hangján. Nem is ehhez a világhoz tartozik, tekintete sosem téved senki „idegenre” szüntelenül a messzeséget, a semmit bámulja. Amivé most én is válnék. Megtartom, ahogy kérte, nem tudom megállni, hogy ne kezdjek idiótán vigyorogni. Szívem oly hangosan dobog, hogy azt sem tudom az esőcseppek koppannak-e olyan hangosan. Lehúzza pulóverét, egy pillanat erejéig látni vélem feszes, napbarnított hasát. Karján tartva a fehér fölsőt gyorsan megigazítja elcsúszott fekete pólóját. Felém nyújtja az illatával töltött ruhadarabot, mindeközben kiveszi kezemből az átlátszó ernyőt.

-          Köszönöm! – miközben magamra öltöm a kissé nagy ruhaneműt boldog mosoly ül ki arcomra, melyet akarva sem tudok semmissé tenni.

Hét perces késéssel lépjük át a küszöböt, az aula természetesen kong az ürességtől, Ő mindezen tény ellenére nyugodtan vesz egy kávét valamint egy forró csokit. Jó szolgálatot tévő ernyője már a tárolóban csepeg néhány másik mellett. Hálásan tekintek ki az ablakon a szivárványt keresve. Nem kell nekem semmiféle józan kívánság, mikor elég ő is.

-          Tudod, nagyon aranyos vagy… tetszel nekem… – csókot lehelt arcomra, s én hitetlenkedve meredek a magas égre. – Főleg azért, mert eljöttél, úgy, hogy nem is ma lesz a vizsgád…

Máshol ne használd fel, ne nyomtasd-terjeszd, forrás megjelölés nélkül semmiképp. Köszönöm.