Tacskó

Elérkezettnek éreztem az időt. A hamisan mosolygó embertömeg otthagyására készültem, beleuntam a fásultságba, a monoton mindennapokba. Egyébként is hamar ráunok dolgokra. Azután benyitott Ő. Vagyishogy… besétált az ajtómon egy félisten.
  Finom hibátlan bőrével, élénken csillogó szemével azonnal elvarázsolt. Szólni nem bírtam, szám akaratlanul is mosolyra húzódott, és húzódik még most is, ha – és amennyiben – azokra a vörös ajkakra gondolok. Hamar rá kellett eszméljek, hogy a felmondás várhat még kicsit, előbb tartsunk terepszemlét. Ilyet nem mindennap lát az ember. Címlapsztori, „női titok”, pletykatéma, még ha festett is, de ilyen szőke haja nincs ám még egy modellnek sem. Helyes kisfiús vigyorától még a marcona portásnő is elalél, én meg könyöröghetek neki, hogy nyissa ki az ajtót, ne zárja rá a kocsira, villogtathatom a villámaimat, meg nem hatja, áh. Már ő is kezdi ezt a becsavarodást.
  Enyhe utálattal vettem tudomásul, hogy hozzám van beosztva – és ennek apropóján mindenki hirtelen a helyemre pályázott. Eme haragomat úgy tudtam csak levezetni, hogy a kis „zöldfülűt” alaposan megszívattam, konkrétan… ő lett az én mosogatófiúm. Amúgy nem dolgozok sok „szeméttel”, de az ő kedvéért harminchat lombikot felhasználok. Bármihez. Ezen ne múljon a többiek boldogsága, ki sem dughatja az orrát a sötét laborból, nap végén pedig önelégült mosollyal vehetem tudomásul, hogy bűzlik az acetontól a kezei kiáztak és még az életkedve is elszállt. Vigyorogva, már-már röhögve a kegyetlenségemen toltam be még egy utolsó kávét.

-    Nahát, te még nem mentél haza? – kérdeztem a válltáskás srácot. Napszemüvegével idegesen babrálva valamit hablatyolt, aztán lelépett.
Innentől kezdve én voltam az ügyeletes „rosszfiú”, történetünk főgonosza, és még élveztem is. Bármi munka volt, azonnal rásóztam.
  Na fiam, most átadom magának a labort, ott találja a szükséges eszközöket, abban a szekrényben. A kulcsra figyeljen. – Persze, idegességében leejtett egy már amúgy is karcolt óraüveget, ami ripityára tört. Bele a cuccba.
  Nem vettem zokon, az ilyesmit, előfordul. Laborbaleset. Reszkető kezekkel, hajlamosak vagyunk kiejteni ezeket a finom (és meglehetősen drága) dolgokat, amik aztán eltörnek. Én egymás után kettőt is eltörtem már, de bele a lébe még soha egyet sem. Mondjuk – velem még sosem volt annyira kicseszve, mint vele. „Most pedig ideje elsüllyedned” arckifejezésem egész hatásosra sikeredett, szegény fiú azt sem tudta hol áll a feje- nemhogy azt, miként tűntesse el a romhalmazt. Az időzítésem több volt, mint egyszerű halálos pontosság.
-    Oh, semmi baj – mentem oda hozzá mosolyogva – csak kérlek mosogass el, meg takarítsd el innen ezeket, én megcsinálom.
-    De én…
-    Figyelj, fiú, ez itt munkahely. Itt teljesíteni kell. Nem a suliban vagy. Nem kapsz végtelen számú mintát, sőt! Örülj, ha futja valamire belőle.
-    Csak egyszer ejtettem ki! Soha ezelőtt nem törtem össze semmit!
-    Valóban? Ez örömteli hírnek hangzik, majd mondd akkor főnökúrnak, amikor leadom a mai nap zárójelentését.
-    Nem lehetne…
-    Na jól figyelj, tacskó! Nem vagyok szőrösszívű, nem állt szándékomban levonatni az egyébként is elég alacsony fizudból. De még egy nyikkanást hallok, esküszöm beleírom, hogy kinyírtad a mintát is. Töröld le a könnyeket, aztán nyomás mosogatni.
-    De hát…
-    Megkértelek valamire! Lehet menni mekibe is, a fizetés ugyanannyi, köbö.
-    Bocsánat.
-    Mondtam, hogy semmi baj. Csak kezdj már valamit magaddal, basszus órabér vagy miazisten? Nem érünk rá itt temetést tartani egy nyomorult óraüvegnek. Halotti tort nem akarsz? Istenem, hol van még a vacsi…
Így esett meg az, hogy egyedül végeztem el a nagyjából középsuli 2. oszályában tanított mérést, míg ő csendesen szipogva, patakzó könnyekkel a mosogató felett állva intézkedett.

Máshol ne használd fel, ne nyomtasd-terjeszd, forrás megjelölés nélkül semmiképp. Köszönöm.