Karaktertervezés

Nem tudom miért esik ennyire nehezemre karaktereket tervezni. Most is itt fekszik előttem az asztalon egy fiatal fiú. Szép világos arcbőrén, bal szeme alatt, három ujjnyom. Égési sérülés, nem komoly, de persze, soha sem fog eltűnni onnét.

Talán ezért, mert egy karakter örökre beleéghet az elmémbe és keresni fogom… az örökkévalóságig.

Ujjvégein fekete foltok, nem rajzol és nem is alkotott egész életében soha, semmit. Semmiféle művészi ambíció nem vezérelte, inkább… olyan, mintha villámcsapás érte volna. Jogos, hisz a srác egész életében villámokat szórt. Nem isten ez – csak saját univerzumának törékeny átvetődése ide.

A kis villámidomár borostyán szemeivel üresen bámul a világra, mintha nem érdekelné semmi és senki. Halott. Még nem él, de hamarosan életet lehelek üres testébe. Elméje már most is aktív, a perc, ahogy eszembe ötlött és egy kósza gondolat által megfogant, ő onnantól számítja létezését. Ezt követte a fizikai megnyilvánulás, melyet lassan mélyebb értelemmel is össze fogunk kapcsolni.

Üveges tekintet… ez persze szintén csak a felszínen van így, még nem végeztünk egymással. Még sok van hátra, olyan sok, hogy egyikünk sem tudja felbecsülni. Madárkája ott csipog egy többé-kevésbé áttetsző műanyag ládában. A tűzszajkó turbékolása kellemetlen alaphangot biztosít a műhelynek. De el kell viselni.

Rövid fekete haja puhán csillog, ajkai mosolyra húzódnak, akárhányszor állok aprócska alakja fölé. Gondolatokkal közli velem álláspontját.

A saját céljaiért fog harcolni és meghalni. Nem fog másra bízni semmiféle piszkos munkát és legfőképp, nem fog megfutamodni. Semmitől és senkitől. Neki csak egy dolog kell a boldogsághoz. Amit elvettek tőle, és még visszaszerezhető. Ez a valami a húga.

Elszánt tudattal folyamatosan az arcomba nyomja, hogy mi mindenre lenne képes. Noha esélyt ő sem lát, ha komolyabban belegondol. Nem is akar komolyabban belegondolni. Inkább él egyik napról, percről a másikra. Elbújva a föld alatt, a csatornában, fenn, ahol a faágak összeérnek, a felhők közt. Jó neki bárhol, ahol érzi a veszély és halál közelségét. Nem feltétlenül öngyilkos, noha a vesztébe rohan – ezt én már tudom. De ő még nem fogja fel.

Bágyadt hangon kérdez valamit, feltűnően lágyan. Totális nyugalom és hideg-vérmérséklet árad belőle, soha azelőtt még csak el sem képzeltem a hangját. Hogy hívnak?

Fogalmam sincs, nem tudom ki vagy – elmereng magában, ahogy eszébe ötlenek az emlékek és a gondolatok. Miként a színesek élettel ruházzák fel – egyre több és több dolog nyitányára jön rá. Rejtelmes mosolyt növeszt, gödröcske a vigyor mellé, hűs dögös pillantását rajtam edzi. De nem engedem szabadon, egy másikat hagytam túlnőni magamon. Kezdeti fellángolásának hamar vége szakad. Ráeszmél, hogy van ettől fontosabb dolga is. Nem kell szexi-szépfiút játszania minden dögös krapeknak.

Akár együtt, közösen, is dönthetnénk a sorsáról, de másként állnak a dolgok. Jelenleg az én kezemben van a toll. Bájos vigyora és könyörgő tekintete ellenére nem hagyok neki hosszú életet, unokákkal körülállt halálos ágyat.

Mártír leszel, hős! Még ha csak névtelen hős is, a gondolataimban. Kedves névtelen, de sosem foglak lefixálni. Nem akarlak földhöz kötni. Szárnyalj gondolataim közt, irányítsd kezem míg halovány vonalaid húzom a szűz papiroson.