Van egy srác, akivel rengeteget beszélgetek, de ritkán, mert csak néhányszor találkozunk, vagy elkerüljük egymást, vagy nem vesszük észre, hogy ott a másik és megesik, hogy más társaságban vagyok és olyankor sem szokott odajönni. A kapcsolatunk különlegesnek tartom, ugyanis mondania sem kell és én tudom, hogy mi jár a fejében. Vagy ha kétes témáról beszélünk és mond valamit meg tudom mondani, hogy hazudik-e a véleményével kapcsolatban. Nem mindenkit, de őt a kezdetek kezdetétől fogva képes vagyok hellyel-közzel átlátni.

Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy az emberek aljaskodnak egymással, ez ellen úgy védekezem, hogy tiszta lapokkal játszom, és nem teszek semmi olyant, ami később visszaüthet. Ezt a fiút azért becsülöm olyan nagyra, mert benne nem tudok csalódni. Szerintem valami lovagképzőbe járhatott előzőleg iskolába, mert a viselkedésében kivetnivalót alig-alig találni, nagyon szőrszálhasogató kedvemben vagyok, amikor benne is hibát észlelek. Alkalomadtán rágyújt, de kizárólag akkor, ha felmegy a pumpa – és akkor is figyelembe veszi, hogy én nem bírom a füstöt. Újabban gyakran nem bírja idegileg az agyzsibbasztó dolgokat. Ennek oka egyrészt, meglátásom szerint otthoni probléma a másik pedig az időjárás.

Gondolataiba gyakorta merül bele teljesen, ilyenkor csak a távolba révedő zöldes szemei csillogásán vagy épp remegésén látszik, hogy jó vagy rossz dolog az, amiről elmélkedik. Szokásai közé tartozik azonban, hogy lehunyt szemmel közlekedik – elég érdekes figurája ő az életnek.

Akárhogy is legyen, nem bírja elviselni a társadalom által az egyénre rányomott érzéketlen szürkeséget. Utálja a tudatát is annak, hogy az emberek képtelenek egymásnak segíteni, ha egy idegen fekszik a földön, akkor százból nyolcvan elmegy mellette, tíz kiröhögi, fotót készít róla, öt megkérdezi mi baja és a maradék öt tényleges segítséget nyújt.

Engem az életfelfogása ragadott meg, egyébiránt nem különleges, nincs szuperereje, nem tör világuralomra, nem akar „modellszöveg” világbékét (bár fene tudja) és nem is akarja megváltani ezt a létsíkot. Csupán a boldogságát keresi, ahogy mindenki más is. Nem kétséges, ő sem szentember, őt is meg lehet venni pénzért, mint társadalmunk minden tagját, nincs az az ember a földön, aki ne hódolna be a felsőbb hatalomnak a kapitalizmus egyetlen istenének, a pénznek. Az ő boldogsága azonban nem pénzben mérhető, hanem emberségben.

Ez az ismerősöm most szenved, mert elég kemény csapást mért rá a sors – mindezek ellenére életképes maradt. Nem rohant azonnal a késért, hogy eret vágjon, nem akasztotta fel magát, nem ugrott ki az ablakon, valahogy átevickél rajta – remélhetőleg. Én legalábbis hiszek benne. Mert mit is tehetnék? Az az ember, aki képes már a jelenlétével megnyugtatni képes lehet olyan dolgokat véghezvinni, amiket más nem. Neki ehhez van tehetsége.

Az ilyen emberek nem bántást érdemelnének, nem átnézést, kirekesztést és megvetést. Nem volna szabad őket álszenteknek tartanunk, mert ők valójában nem szentek, csak jobbak, mint mi magunk. És azt hiszem, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen emberre az ismerősei közt.

Új hozzászólás Frissítés