_{Remélem jól döntöttem… tudod, annak idején, mikor átléptem ezt a rozsdás küszöböt ideges voltam. Gyűlölöm a hatalmas ajtókat, melyek kilincseihez jóformán fel sem érek. Fel nem foghatom mire fel kell ennyire éreztetni az emberrel, hogy rangban mennyire senki.}

Remélem jól döntöttem… tudod, annak idején, mikor átléptem ezt a rozsdás küszöböt ideges voltam. Gyűlölöm a hatalmas ajtókat, melyek kilincseihez jóformán fel sem érek. Fel nem foghatom mire fel kell ennyire éreztetni az emberrel, hogy rangban mennyire senki.

Annak idején még nem is sejtettem, hogy e kapuk mögött mennyi nevetés, sírás, harag és bosszú fog magával ragadni. Érzések garmadáját vonultatja fel bennem még most is, ha rágondolok. Ott éltem, ott élek most is. Túl sok időt töltöttem el köztük, velük. Nekik szenteltem egy hosszú időszakot az életemből, és most nem tudom, hogy helyes volt-e a dolog. Alkottam valami maradandót? Tettem valamit azért, hogy jobb legyen? Nem hiszem.

Mikor elsőnek gyámoltalanul beléptem, hogy csak egy nyugodt beszélgetés lesz, amit vehetek lazán, úgyse ide fogok jönni. Aztán… megfogott az emberek hozzáállása, a meghatódott férfiember, akit ránézésre máshogy ítéltem meg… erre kiderült róla, hogy voltaképp még a reggeli újságon is képes pityeregni. Az őszinte lemondás, gondolom magácska nem ide fog jönni. Valóban – feleltem mosolyogva – de ezt még meglátom. És aztán úgy határoztam, hogy kell a fészkes francnak a nívós név, kell a büdös életnek az „értékes papír”, mikor a hangulat falrahányt borsó, mikor az embert semmibe veszik és kizsákmányolják, és mindenre az a felelet, hogy „a név kötelez”. Ekkor mondtam azt, hogy… jómagyar szokás szerint… hát… nem sűrűn szitkozódom, de akkor egy olyan jóízű ajóku… szóval egy röpke háromperces körmondatba foglalt szitok után elhatároztam, hogy szerződést és pályát módosítok, a többi pedig le van tudva.

Aprócska idegbaj, belső atomháború – mi lesz az első benyomás? Megérte? Azért a név mégiscsak kötelez… nem?  – reggeli rosszullét. Mint oly sokszor. Pánikba estem, a vérnyomásom az egekben, szapora légzés, heves szívdobogás. Szédülés, ájulás, hányinger – wc előtti terpesztés. Csupa tuskó, bunkó bagázs. Idióták tömkelege. Ilyen munkamorált… hihetetlen, azért ennyire ne vegyük már lazán. Mégiscsak munkahely, nemde? Aztán feltérképeztem a helyszínt, folyosók labirintusa, színes kövek és a jellegzetes vegyszerszag, amit úgy szeretek. Hígító, ragasztó, festék, aceton és a raktárban régesrég lejárt gyógyszerek dohos szaga. Mámoros hangulatban teltek mindennapjaim, annak teljes hitében, hogy én lettem a világ közepe. És érdekes módon mások is ezt képzelték.

Süti, csoki, kávé, tea, mozi, koncert, bandázás – ide vele.

A többit majd máskor…

Rumiko 2012.05.09