A napokban ejtettem egy kis kirándulást, a Rám-szakadéknál, gondolván, a zöld jót fog tenni május derekán járva. Láttam siklót, békákat, erdei hangyát meg egy csomó ebihalat. Ez eszembe juttatott valamit… és az is, amiről az odafele tartó úton beszélgettem egy lánnyal. Azóta csak erre tudok gondolni.

Minden év nyarán lejártam egy bizonyos településre, nevezzük Felhőcskének, hatalmas rét volt a nyaralónk közelében, körben erdő, középen egy öreg kőrisfa. Nem is olyan messze, igaz, hogy már az erdőben, de attól még nem-is-olyan-messze ott csordogált A Patak.

Nagyjából hét éves koromban kimentem a rétre, és találkoztam egy nagyon aranyos kisfiúval. Az egész szünetet együtt töltöttük, hihetetlenül sokat játszottunk. Aztán iskolába mentem és majdnem meg is feledkeztem, nem írtunk egymásnak, s nem is mentem le évközben. A következő és az azt követő években is mindig lementem, és annyira megszokottá vált, hogy mi minden évben ugyanazon a napon találkozunk ugyanott, hogy már rítussá vált. Nagyon megszerettem őt és az ikerhúgait, meg a bátyját is. Meglepő, hogy négyen voltak, de aranyosan összepasszoló család volt. Vagy voltunk mi így öten. Egy időben, mikor fontosnak éreztük mindketten ígéretet tettünk, hogy egy év múlva ugyanitt.

És tudjátok mi lett belőle? Mivel mindig csak egy pár hónapot töltöttünk együtt nem gondoltam rá úgy, mintha a barátom lenne, bűntudat nélkül kezdett kibontakozni egy másik szerelem az iskola falain belül az szőke hercegemmel. Máig ő az egyetlen szőke a listámon. Azon a nyáron szörnyű bűntudat ébredt bennem, mikor kézen fogva rohangáltunk össze-vissza. Inkább nem is mentem le a rákövetkezendő évben, és utána sem akartam a szeme elé kerülni.

Tizenhét voltam, mikor ismét lementem, valahogy olyan romantikus-nosztalgikus élmény volt kimenni oda, ahol a gyermekkorom töltöttem. Varázslatos álmok színhelye és ábrándos regények ihletője volt, de mikoron újra elmentem… nem ez élt bennem. Térdig érő gaz, a kőrisfa ugyan még élt, de hatalmas ágak törtek le róla, és a hatalmas mező aprócskára zsugorodott össze. A „hegy” ahonnan legurultunk nem volt egyéb alacsony, párlépéses lankánál, a patak, amin átugráltunk most könnyűszerrel átléphető volt. Fogalmam sincs miért éreztem hatalmas csalódottságot, mikor nem láttam senkit sem. Egész nap ott ültem, keseregve vártam, hogy kijöjjön valamelyik, de ez nem történt meg.

Később hallottam, hogy életüket vesztették egy szörnyen tragikus közlekedési balesetben… tavasszal. Azóta sem bocsátottam meg magamnak, a temetőbe kimentem és virágot tettem mindegyik sírkövére. Szokásommá vált, hogy minden nyáron kimegyek Felhőcske temetőjébe, viszek magammal egy papirost és felolvasom Neki, hogy miféle bűnöket követtem el, hogy mit csináltam, amíg ők hűségesen minden évben ott vártak rám, hiába. Hogy szerelembe estem és csalódtam, hogy szerelmes lettem és megcsaltam az illetőt, hogy tengerpartra mentem repülőgépen utazva, hogy ez mennyire félelmetes volt, és végig azt gondoltam „le fogunk zuhanni”, hogy nyelvvizsgát tettem, érettségit szereztem, vezetni tanulok… és hogy mennyire sajnálom, amiért azt gondoltam, hogy ha kiderülne, miféle kapcsolatban vagyok azzal a fiúval mennyire meggyűlölne. Pedig talán nem is haragudott volna érte. Talán még úgy is szeretett volna, talán még úgy is együtt maradhattunk volna, mondhatni örökkön-örökké.

Gyermek voltam, ártatlan és naiv, azt gondoltam a halál nem ragadhatja el a hozzám közelállókat, hogy örökké élni fognak.

Tévedtem.

Időszerű lenne ismét meglátogatni őket. Sok mindent szeretnék mesélni nekik idén is.