Rumiko 2012.07.11
 

Nemrég felrémlett bennem egy régi, megrázó eset. Olyan kellemetlen gyomorforgató érzés fogott el, mikor ráébredtem, hogy milyen kis hülye és magatehetetlen kölök voltam nyolc évesen.

Azóta eltelt tíz év, bedobozoltam eme bizonyos cselekménysort és eltettem messzire. Talán sokkot kaphattam, amikor történt mert megmaradt néhány jelenet, hang meg érzés de utána képszakadás és az a kellemes-kellemetlen sötétség borul rá mindenre. Nem akarok emlékezni. Azt sem tudom miért most kellett ennek előjönnie.

A boldogság igazán nagy ellensége az embernek, olyasmi dolgokra veszi rá, amiket józan állapotban nem követne el. Az euforikus élményekről volt szó tegnap a tévében, miszerint a félelem érzet ilyen-olyan módon endorfint (boldosgághormon, mert biztos van olyan, csak belém keveset kódoltak) szabadít fel. A csoki, a félelem, a barátkozás, a „cukiiii” reakció és egyéb örömfakasztó dolgok is felelősek a boldogságért. Ennek az én esetemhez annyi köze van, hogy semennyi. Most igazából örömködök persze, de az örök elégedetlen hova legyen boldog huzamosabb ideig? Vegyünk egy jó példát: angol vizsgám. 93%-os írásbeli és 100%-os szóbeli után az ember mit érez? (középszint volt) olyasmi örömet, hogy a világot a keblére szorítaná és örömtáncot lejtene. Ehelyett én mit éreztem? Elégedettséget, ezen túlmenőleg semmi mást.  És itthon is azt éreztették velem, hogy ez csak egy kis semmi volt. Már rég nem veszem fel az ilyen felém irányuló passzivitásukat. Legalább mímelnének egy kis örömet, nagyölelés vagy másnapa akkor sütizünk, vagy sütünk palacsintát. Vagy vacsira kapok édes bundáskenyeret teával. Vagy valami. De természetükből adódóan nekem ez a kiváltságom nincs meg.

Kisöcsémnek kötelezőt kéne olvasnia, elég hosszút, a kölök azonban – fülem hallatára –dicsekedett az egyik osztálytársának, hogy neki nem kell kiolvassa, mert az anyja megteszi és kidolgozza, neki csak át kell olvassa. Nakölök, te büdösdög! Én felkaptam a vizet. Mindezek után még odajön anyánk és a következő nagyszerű ötletet mondja nekem: töltsem le filmen, úgy a gyerek megnézi. Én balhézni kezdtem, egy évvel kisebb voltam mikor nekem ki kellett olvasnom ugyanezt. Nem lett segítve azzal, hogy helyettem elolvassák (noha akkor is kiolvasta a könyvet jóanyám) de én magam kiolvastam. Sőt, ki is dolgoztam. Egyedül. Azóta is egymagam csinálom a munkáimat. És akkor elvárnák tőlem, hogy segítsek „csalni”? Meg megengedett az, hogy netről kimásolja? Csinálja. Teszek rá nagy ívből, az én igazságérzetemet ez erősen oldalba rúgta.

Ezzel csupán azt akarom mondani, hogy ha a kicsinek bármi dolga lenne leveszik a válláról, neki ne legyen semmi baja, ne fáradjon ilyenekkel. És mindennek tudunk örülni. Lett a kölyöknek két hármasa, sporttagra jár, egy tesiből egy környezetből. Jelentem egy hármasom lett, bioszból. Erre az itthoni helyzet olyasvalamit csikart ki szülőimtől, hogy nekünk ez a tárgy mindig rosszul ment. Ezen hihetetlenül kiakadtam és berohantam az áltsulis bizonyítványomért. Kinyitottam annál az osztálynál és az orruk alá dörgöltem a vörös papírt. Általánosban, egy év kivételével, mindig ötös voltam biológiából. Egyszer sikerült négyesre. Mindig nehezen ment ez a tárgy? Aligha. Minek nyugtassuk meg a lelkünket szemenszedett hazugságokkal? Ezek után tanuljak meg boldog lenni.

Nem megy. Ha nem lennék ennyire tűröm-tűröm fajta bizonyára rengeteg veszekedés lenne. Apámmal így sem vagyok túl jó viszonyban, amikor csak lehet kritizáljuk egymást és vitatkozunk. De hála neki mostanra megtanultam oda ütni ahol fáj. Azután visszavonulok a szobámba és rajzolok, amíg fel nem hozza a többit. Elismerem, minden család elég furcsa és ezért hozzuk ki az átlagosat, de ha újra lehetne választanom a családomat bizonyára inkább az egyik barátnőm húga lennék. Lehet, hogy náluk nincs internet, rengeteg-rengeteg folyóvíz, számítógép, IPhone, progresso, milliomegy ceruza, filc, festék és kréta de ettől függetlenül róluk tudom, hogy kiegyensúlyozott boldog családot alkotnak. Még ha a pénz mindig el is kerüli őket.

Szeretném ha az emberek mind egyenlők lennének, azonos lehetőségek adódnának meg nekik az életben. Mert lentről hiába kapaszkodsz a magasba – iszonyat nehéz. Míg egy gazdag jólmenő családban, nincs semmi. Te nyered apád után a bankenökséget, az országot, amitakarsz, sokpénzt. De mindezek számomra mellékes dolgok. Nem az a lényeg hol vagyunk, honnan jöttünk hanem most kik vagyunk. Üres emberek, szeretetteli emberek, jók vagy rosszak… változunk ugyan, de ez akkor is csak rajtunk múlik. A társaságunkat mi válogatjuk, a szüleinket nem. Ha a szülők olyanok a társaságom lehet teljesen más, ugye? Én is valami ilyesmiért küzdök. Az eminens kisdiák, aki mindig évfolyamelső (tehetségből, mert tanulni sose tanul igazán) elmenekül a többi stréber elől és rendes embereket keres a vízfejű tankönyvbúvár csitrik helyett.

Mindezt úgy, hogy épp csak annyit akartam mondani, hogy egyfajta kiegészítésemre találtam rá. Jabizony, még nekem is lehetnek normális emberi érzéseim, csak tanítgatni kell. Öt és fél évig instant Lilipor állapotban vegetáltam az életben.

Üdv a valóságban, csodabogár.