Amikor a józanész már semmit sem ér.
 Nem mondom fura játékot űz az élet az emberekkel. Átlagos „középosztálybeli” család sarja vagyok, így a famíliám akár tökéletes képet is mutathatna a magyar átlagemberről. Leszámítva egy apróságot – mindenki zakkant. Most komolyan, tud nekem bárki egy „teljesen tökéletesen normális” emberre példát mondani? Van egy drágaságos testvérem, aki olyan szinten belemerült a számítógépébe, hogy alig lehet kimozdítani onnét. Van egy csudajófej apukám, aki… atyai kötelességeinek aligha tesz eleget, olyan értelemben, hogy pillanatnyilag istent játszik, mert néhány ember felett dönthet – az agyára ment, és itthon is ezt csinálja. Újabban kevés sikerrel. Van még nekem egy nagyon aranyos, higgadt anyukám is, ő teljesen belelovallta magát ebbe a „minden gyógyszer méreg” dologba, és most vitaminokon tartja fenn magát – mert az a tabi/lötyi nem szintetikus anyag. És itt vagyok még én, a bezárkózott, hallgatag, rendetlen Én.
Annyi mindent szeretnék csinálni, de főleg: megismerni. A környezetemben élőket, tudni akarom mikor mi jár a fejükben, azt hiszem szerénytelen családfőnkből kiindulva jutottam már évekkel ezelőtt erre a meglehetősen idióta következtetésre. Másokat talán nem érdekel, de én szeretek lélektant és szociológiát olvasni. Szeretem a mindenféle demográfiai adatokat és egyéb statisztikákat. (Tudtátok, hogy a leghosszabb himnusza a görögöknek van, 158 versszak, és a legutóbbi adatok szerint, fogalmam sincs mikori, senki sem tudja végig? Mondjuk, addig álljak fél lábon, míg felmondom ezt a költeményt)
Én a kis hülye, aki egész nap kódokat írok a gépemen, fényképeket csinálok az utcán járva-kelve, rajzokat készítek saját kútfőből, vagy képről másolva ráadásul úgy írok mindenféle dolgokat, hogy közben süteményt sütök sorstársaim részére.
Semmivel sem tartom magam többre, mint egy átlagos ember, kissé antiszociális személyiségnek is tartanak. Vajon az lennék? Nem hiszem. Tény: nem megyek én sehova. Lehet hívni, egyszerűen nem fog összejönni – és nem azért mert nem akarok, hanem mert. Egyrészt. Másrészt: rengeteget tudok beszélni azokkal, akikkel szeretek együtt lenni. Hajlamos vagyok arra a bizonyos szómenésre. De ehhez idő kell, máskülönben nem tudok megszólalni, csak állok és nézek – én a kis hülye – szítom a feszültséget, embernek szemébe nem nézek. Csak mások cipőjét bámulom. Bűntudat.
A végtelenségig tűrök, tényleg, de ha egyszer kiborítanak, vagy csak gyengepontra csapnak akkor elszáll az agyam, és olyankor aztán legyen férfi a talpán az ember fia(vagy lánya, de ő nem lesz férfi… még az én kedvemért sem), aki képes túlélni.
Ilyen egy magyar átlagember. Mindenkinek megvan a maga bogara. Mondom én.
| 2012.03.01. 20:48, Rumiko |
Rutin szóval viccet félretéve...
 Olyan sok gondolat cikázik néha az ember fejében, máskor meg semmi. Aztán meg hiába töri a fejét a gondolatok cserben hagyják. Üres feketeség, filozofálás. Ügyes-bajos dolgainkat azonban rendületlenül végezzük. Ezt hívják mindennapi rutinnak.
Rutin
gyakorlat, jártasság
Eme szó ezt jelenti, közvetlen környezetemben viszont szürke függöny módjára borul az elmékre. Mint a bújócskázó gyerekek, a lélek elbújik a sötétítő elől s csak a lába hegyét/cipője orrát látni. Vagyis, amit én látok az a jéghegy csúcsa – volna.
A lélek, mint olyan engem meglehetősen érdekel. Kutatom miféle emberek léteznek köreimben, keresem azt, aki hasonlít Rá. A napokban történt velem egy igazán furcsa dolog, melyet most megosztok.
Egy ismerősömmel ücsörögtünk egymással szemben, majd kicsit kiment. A legjobb barátja maradt benn velem, tudni kell erről a barátról, hogy tényleg egy aranyos és jószándékú ember, csak én nem igazán bírom elviselni. Valami miatt. Mikor bejött a bizonyos ismerős csak úgy, hangtalan leült. Visszafordult a képernyő felé. Zavartan járt a tekintete. A barát értetlenül kérdezte, hogy „Történt valami?” mire én: „Szerelmet vallottak neki” A barát hatalmas szemekkel meredt rám. Ő pedig biccentett, és magyarázni kezdte a helyzetet.
A történtekből egyetlen dolgot szűrtem le, vagyis kettőt. Vagy az emberek váltak nagyon vakokká, vagy én váltam iszonyatosan figyelmessé. Hogy melyik a rosszabb, arról fogalmam sincs. Valószínűleg véletlenül trafáltam így bele a mindenség közepébe.
Kíváncsi vagyok, hogy én meddig fogom mindezt a feszültséget elviselni? Jó a tűrőkém, no de nem vagyok végtelenül birkalelkű. Azt mondják a csendes ember kitörésre nagyot szól. Nem szeretnék idegbajt kapni. Még nem.
+++ Feltettem egy új novellát, Tavaszi eső néven fut :)
| 2012.02.23. 20:40, Rumiko |
Szentek és álszentek
 Van egy srác, akivel rengeteget beszélgetek, de ritkán, mert csak néhányszor találkozunk, vagy elkerüljük egymást, vagy nem vesszük észre, hogy ott a másik és megesik, hogy más társaságban vagyok és olyankor sem szokott odajönni. A kapcsolatunk különlegesnek tartom, ugyanis mondania sem kell és én tudom, hogy mi jár a fejében. Vagy ha kétes témáról beszélünk és mond valamit meg tudom mondani, hogy hazudik-e a véleményével kapcsolatban. Nem mindenkit, de őt a kezdetek kezdetétől fogva képes vagyok hellyel-közzel átlátni. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy az emberek aljaskodnak egymással, ez ellen úgy védekezem, hogy tiszta lapokkal játszom, és nem teszek semmi olyant, ami később visszaüthet. Ezt a fiút azért becsülöm olyan nagyra, mert benne nem tudok csalódni. Szerintem valami lovagképzőbe járhatott előzőleg iskolába, mert a viselkedésében kivetnivalót alig-alig találni, nagyon szőrszálhasogató kedvemben vagyok, amikor benne is hibát észlelek. Alkalomadtán rágyújt, de kizárólag akkor, ha felmegy a pumpa – és akkor is figyelembe veszi, hogy én nem bírom a füstöt. Újabban gyakran nem bírja idegileg az agyzsibbasztó dolgokat. Ennek oka egyrészt, meglátásom szerint otthoni probléma a másik pedig az időjárás.
Gondolataiba gyakorta merül bele teljesen, ilyenkor csak a távolba révedő zöldes szemei csillogásán vagy épp remegésén látszik, hogy jó vagy rossz dolog az, amiről elmélkedik. Szokásai közé tartozik azonban, hogy lehunyt szemmel közlekedik – elég érdekes figurája ő az életnek.
Akárhogy is legyen, nem bírja elviselni a társadalom által az egyénre rányomott érzéketlen szürkeséget. Utálja a tudatát is annak, hogy az emberek képtelenek egymásnak segíteni, ha egy idegen fekszik a földön, akkor százból nyolcvan elmegy mellette, tíz kiröhögi, fotót készít róla, öt megkérdezi mi baja és a maradék öt tényleges segítséget nyújt.
Engem az életfelfogása ragadott meg, egyébiránt nem különleges, nincs szuperereje, nem tör világuralomra, nem akar „modellszöveg” világbékét (bár fene tudja) és nem is akarja megváltani ezt a létsíkot. Csupán a boldogságát keresi, ahogy mindenki más is. Nem kétséges, ő sem szentember, őt is meg lehet venni pénzért, mint társadalmunk minden tagját, nincs az az ember a földön, aki ne hódolna be a felsőbb hatalomnak a kapitalizmus egyetlen istenének, a pénznek. Az ő boldogsága azonban nem pénzben mérhető, hanem emberségben.
Ez az ismerősöm most szenved, mert elég kemény csapást mért rá a sors – mindezek ellenére életképes maradt. Nem rohant azonnal a késért, hogy eret vágjon, nem akasztotta fel magát, nem ugrott ki az ablakon, valahogy átevickél rajta – remélhetőleg. Én legalábbis hiszek benne. Mert mit is tehetnék? Az az ember, aki képes már a jelenlétével megnyugtatni képes lehet olyan dolgokat véghezvinni, amiket más nem. Neki ehhez van tehetsége.
Az ilyen emberek nem bántást érdemelnének, nem átnézést, kirekesztést és megvetést. Nem volna szabad őket álszenteknek tartanunk, mert ők valójában nem szentek, csak jobbak, mint mi magunk. És azt hiszem, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen emberre az ismerősei közt.
| 2011.12.09. 20:22, Rumiko-Chan |
Szabadesés Vágjunk a közepébe a dolgoknak, majd beszámolok máskor másról, filozofálás és elmélkedés következik. DE NEM MOST.
Pillanatnyilag a külcsínyen dolgozok, még van mit, de már alakulgat... nem is olyan vészes :) A fejlécen található úriember Lithp egy szintén DA-s emberke.
Jelen állapotomban kódot írok illetőleg - ezzel párhuzamosan - az élet nagy kérdésein gondolkoznék, bár inkább társadalmi a téma. A kilátástalanság érzésére öszpontosítok, mert nem hagy nyugodni, ami az egyik ismerősömmel történik. Nem szeretnék előre belemenni a dologba, majd kifejtem az ezzel kapcsolatos véleményem.
| 2011.12.01. 21:52, Rumiko |
Rohanj te is fejvesztve a világba, kétségbeesésedben pedig hívj egy antihőst!  Ismét egy ideje hallgatok, habár ennek oka lehet éppenséggel a történelem illetve kémia tételek kidolgozása is, az angol vagy a matematika feladatok csekélyke tengerkéje és egyéb más személyes dolgok.
Például: a minap voltunk sütögetni, Erdőkertesnél, a horgásztavak nagyja már befagyott. 2cm-s jégréteg borítja a tavacskákat. Egy gyerek bottal törte a jeget, közben a szülei/rokonok is a tűz életre keltésén mesterkélnek. A gyerekről tudni kell, hogy egy kisebb dombocska miatt nem látszott, és egyébként is csendben volt. Egyszer jön a kisfiú, csurom víz, az anyja nézi, hogy mi van, hát igen... a gyerek belevágódott a tóba, a jégtáblák közé, mindenki vette le a ruháit, akin 2 nadrág volt az egyiket neki adta, akin 2 pulcsi az a pulcsiját vagy a kabátját. Kapott sálat is, anyukájától zoknit, és strandpapucsa volt, szóval azt a lábára húzták. De kérem alásan, ha a szomszédos parton is voltak és végig nézték, mert hisz ott csücsükéltek, horgászgattak - sőt röhögtek, mikor mindenki heves vetkőzésben tört ki - akkor miért nem tudtak átordítani, hogy "gyerek a vízben"? Érthetetlen. És ha megfullad ? Ha szívbajt kap a mínusz fokos vízben? Hát szóval... hihetetlen hova süllyedünk társadalmilag.
A mostani cím... írtam egy kis összefoglalót azokról, akik a mai világban akarnak hősök lenni. De nem az került fel, ez az iromány csak válasz volt az előzőre, melyet majd felteszek ha úgy érzem fel kell tegyek. Addig is, tessék-lássék =D
Rohanj te is fejvesztve a világba, kétségbeesésedben pedig hívj egy antihőst!
| 2011.11.13. 17:55, Rumiko |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem mondom fura játékot űz az élet az emberekkel. Átlagos „középosztálybeli” család sarja vagyok, így a famíliám akár tökéletes képet is mutathatna a magyar átlagemberről. Leszámítva egy apróságot – mindenki zakkant. Most komolyan, tud nekem bárki egy „teljesen tökéletesen normális” emberre példát mondani? Van egy drágaságos testvérem, aki olyan szinten belemerült a számítógépébe, hogy alig lehet kimozdítani onnét. Van egy csudajófej apukám, aki… atyai kötelességeinek aligha tesz eleget, olyan értelemben, hogy pillanatnyilag istent játszik, mert néhány ember felett dönthet – az agyára ment, és itthon is ezt csinálja. Újabban kevés sikerrel. Van még nekem egy nagyon aranyos, higgadt anyukám is, ő teljesen belelovallta magát ebbe a „minden gyógyszer méreg” dologba, és most vitaminokon tartja fenn magát – mert az a tabi/lötyi nem szintetikus anyag. És itt vagyok még én, a bezárkózott, hallgatag, rendetlen Én.
Olyan sok gondolat cikázik néha az ember fejében, máskor meg semmi. Aztán meg 
Van egy srác, akivel rengeteget beszélgetek, de ritkán, mert csak néhányszor találkozunk, vagy elkerüljük egymást, vagy nem vesszük észre, hogy ott a másik és megesik, hogy más társaságban vagyok és olyankor sem szokott odajönni. A kapcsolatunk különlegesnek tartom, ugyanis mondania sem kell és én tudom, hogy mi jár a fejében. Vagy ha kétes témáról beszélünk és mond valamit meg tudom mondani, hogy hazudik-e a véleményével kapcsolatban. Nem mindenkit, de őt a kezdetek kezdetétől fogva képes vagyok hellyel-közzel átlátni.
Ismét egy ideje hallgatok, habár ennek oka lehet éppenséggel a történelem illetve kémia tételek kidolgozása is, az angol vagy a matematika feladatok csekélyke tengerkéje és egyéb más személyes dolgok. 
